A germán nyelvek a 6 indogermán igeidőből csak kettőt vettek át: a jelen és az elbeszélő múlt időt – így a német nyelv is. A jövő időt viszont valamilyen időhatározó által kiegészített jelen idővel  jelölték, csak később alakult ki – elsősorban a latin nyelv hatására a többi igedidő, de nem szintétikus, hanem analitikus igealakok formájában. Feltételezhető, hogy a XIV. századi írott szövegekben a jövő idő mind gyakrabban jelenik meg analitikus formában. A dolgozat célja megvizsgálni, milyen arányban jelennek meg a jövő idő jelölésére a szintetikus illetve az analitikus igealakok. Ennek megállapítására alapul szolgál a „Bonner Korpus“-ban szereplő 10 különböző nyelvjárásból álló vizsgálati anyag (300 oldal) – ebből 9 szöveg eredeti korai újfelnémet szöveg és egy bibliai szöveg latinból történt fordítása (1-35 zsoltár), összesen 9801 jelen időben lévő személyragos ige. A kontrasztív-elemző vizsgálatban fontos tényezőként jelenik meg a szövegek tematikája. Két szövegben (épületes és krónikai) egyáltalán nem szerepel a jövő idő jelölése. Az eredeti német nyelvű forrásokban az analitikus igealakok és a jelen idővel kifejezett jövő idő jelölés aránya 178:53 – tehát túlsúlyban az analitikus igealakok. A latinból  fordított szövegben viszont a 150 futurum imperfectum igealakokból 116 alkalommal használja a fordító a jelen időt és csak 41 alakommal szerepel az analitikus igealak, a „sollen/wollen + Inf.“ formában. Tehát a XIV. században a jövő idő jelölésére szolgál mindkét igelak, a jelen idő és az összetett igealak, ez az arány 169:219 – tehát már túlsúlyban az analitikus igealakok, igaz, még nem a „werden + Inf.“ formában, erre csak a XVI. században kerül sor.

The Germanic languages, including the German language, adopted only two of the six Indo-Germanic tenses, namely, the present and the narrative past tense. The future tense, on the other hand, was denoted by supplementing the present tense with some form of adverb of time; whereas the other future tenses were formed only later – primarily under the influence of the Latin language, though not in the form of synthetic, but analytical verb forms. It is assumed that in the written texts of the 14th  century, the future tense were used more often in the analytical form. The aim of the study is to examine the ratio of the synthetic and analytical verb forms to mark the future tense. This paper is based on conclusions drawn from a 300-page research material, composed of 10 different dialects, included in the „Bonner Corpus”. Nine of those ten texts were original early New High German texts, while one was a biblical text translated from Latin (Psalms 1-35). The examined texts contained a total of 9,801 present tense tenses verb. The subject matter of the texts appears as an important factor in the contrastive-analytical study. Two texts (structural and chronicle) did not feature any future tense indication at all. In the original German-language sources, the ratio of analytical verb forms and the future tense expressed in the present tense was 178:53, i.e., primarily the analytical verb forms were used. In the text translated from Latin, however, out of the 150 futurum imperfectum verb forms, the translator opted for the present tense in 116 instances, as opposed to the analytical verb forms in only 41 cases, in the form „sollen/wollen + Inf.”. Therefore, in the 14th century both verb forms, the present tense and the compound verb form, were implemented to indicate the future tense, with a ratio of 169:219. Already the analytical verb forms were used predominantly, although not yet in the „werden + Inf.” form, as that version only became widespread in the 16th century.