Marshall McLuhan elhíresült 1964-es szentenciája szerint „a médium maga az üzenet”. A 20. századi nyelvfilozófia – mindenekelőtt Wittgenstein és Heidegger munkássága – már ezt megelőzően rámutat, hogy a nyelv is médium, és e minőségében meghatározó hatással van az üzenetre (Wittgenstein: „Ami maga fejeződik ki a nyelvben, azt mi nem fejezhetjük ki a nyelv által”; Heidegger: „A nyelv beszél. A mondottakban a nyelv szól hozzánk.”). A mcluhani szentenciával egybecseng a nyelvi relativizmus Sapir és Whorf által megalkotott elmélete is. Derrida 1967-ben a Grammatológiában az írás szerepét ismeri fel, s ez ráirányítja a figyelmet az írás médiumjellegére.
A nyomtatással összefonódó írás minden bizonnyal az emberi kommunikáció történetének legnagyobb hatású technológiája: a mögöttünk álló fél évezrednek a korábbi történelmi korszakokhoz képest szédítő ütemű fejlődése közvetlenül vagy közvetve az írásra-nyomtatásra vezethető vissza. A minőségi kommunikáció területén dominánssá váló írás átalakítja – gyorsabbá, árnyaltabbá, komplexebbé teszi – az emberi gondolkodás architektúráját.

A hangrögzítő eszközök feltalálásával kezdődő másodlagos szóbeliség kibontakozása, illetve az immár évszázada erősödő hatású ikonikus/képi fordulat gyökeresen új helyzetet teremt. Különösen ez utóbbira érvényes, hogy egyfelől jól ellensúlyozza az írás elvontságát, teoretikus jellegét, közelítve a minőségi kommunikációt az alapvetően érzékletességet igénylő emberi természethez, másfelől sorvasztja az analitikus gondolkodás képességét, az absztrakciók megalkotására – tehát a lényeg megragadására – való hajlandóságot. Az írott szöveggel való emberi találkozások mennyiségének csökkenését jól illusztrálják, és meggyőzően bizonyítják a könyvkiadás statisztikai adatai.

Jelenünk és jövőnk nagy kérdése az, hogy az egyes médiumok kommunikációbeli szerepének jelentős módosulásával bekövetkező hatások közül a pozitív vagy a negatív hatások kerülnek-e túlsúlyba.